Nincs tiszta lap

Tegnap volt 2009. első repülése részemről. Ilyen volt pont előtte:

Ahogy Feri fogalamazott pár héttel ezelőtt, amikor mentőernyőt hajtogattunk; kezdődik az idei őrület! Stílszerűen tehát tegnap se ment semmi zökkenő mentesen, vagy elgalább a tervek szerint. Pénteken Gyilkos Képernyők koncerten voltam, mert mégiscsak kell ilyen is, de be kellene már látnom, hogy nem ismerem a mértéket. Az már önmagában csoda, hogy felkeltem másnap fél nyolckor, másnaposan, az egész előző héttel a nyakamban. Életmentő két pogácsa elfogyasztása után fel is ébredtem, de ez már a találkozási pontnál volt, az Árpád hídnál. Idáig még a robotpilóta hozott, úgyhogy csak reggeli után vettem észre, hogy ez az a bizonyos első tavaszi nap, ami minden évben különleges. Terv szerint összeraktuk a gépeket a műszaki vizsgára, mert persze ezt is rászerveztük, meg is kaptuk gond nélkül az idei papírokat. Az adminisztrációról jut eszembe, hogy még be kell fizetnem a rendőrségnek ötezret a két héttel ezelőtti miskolci családlátogatásom folyományaként. Semmi extra, behajtani tilos. Nade vissza a repüléshez! Kitaláltuk, hogy a kellemesnek ígérkező ÉNy-ban majd csörlünk párat a hűvösvölgyi reptéren. Átbaszás No. 1.: nem jött be a meteo, forgolódó semmilyen szél volt. No. 2.: ettől még húzgálhattak volna minket, de kitalálták a lenti okosok, hogy vontatnak, és nem áll ki a csörlő. Megakadályozandó, hogy teljesen kárba vesszen a nap, nagy nehezen rávettük magunkat, hogy kimegyünk az Újlakira. Ez a Határhegy Hűvösvölgyre néző oldala gyakorlatilag, és még sose repültem innen. Nem is terveztem, mert sok értelme nincsen. Túl kicsi a szintkülönbség, felette polgári légtér van, ráadásul tele van ernyővel a maradék kevés hely. Ráadásul amikor egyszer akartam innen repülni, akkor végignéztem, ahogy Kálmán megharapja a köveket a rámpa alján. Ja, meg még cipelni is kell a felszerelést a hangártól. Nagy nehezen kicuccoltunk és össze is szereltünk. Ez se volt könnyű, mert a fenti képen látható szárnyat ősszel vettem, és még csak kétszer raktam össze, akkor se egyedül. Az volt a legnyugtalanítóbb a hosszú kihagyás, az új helyszín és a szar idő mellett, hogy még sose repültem a Conceptemmel. Áltam is vagy 10 percet a rámpán, rendesen tele volt a nadrágom, de aztán csak nekifutottam. Alapvetően kellemes volt a repülés, csak rövid ahhoz, hogy megismerjem a repcsit, viszont az már ennyi alatt is kiderült, ha az életemre tör. Asszem jól megleszünk. Leszálltam Álmos mellé, és elbámészkodtunk vagy fél órát, mielőtt szétszereltem volna a gépet. Nagyon felszabadultam ettől az alig egy perctől a levegőben. Asszem az egész tél kijött rajtam most, és akinek olyan hobbija van, amit kénytelen hosszú hónapokra felfüggeszteni, az megérti miért volt már minden bajunk februárban. A nélkülözésnek viszont most vége! Idén hatalmasakat fogunk repülni itthon és külföldön is. Erről jut eszembe, Feri még húsvét előtt menni akar Szlovéniába. Kezdődik az őrület.

Nem a Nyugati az egyetlen olyan közlekedési csomópont, ami már szinte tolerálhatatlan mértékben tele van orkokkal, de dobogós a helyszínek közül, ráadásul gyakran megfordulok arrafelé. Mondjuk szinte minden nap. Az, hogy koszos és büdös, az a világ legtermészetesebb dolga, mert rengeteg ember fordul meg itt, ami meg közös, azon látszik is, hogy az. Nincsenek illúzióim, begyűjthetnék a csöveseket, de jönnének újak helyettük. Amíg a probléma fennáll, addig mindig, mert ez a hely viszonyleg könnyű életet jelent az alternatívákhoz képest. Falun meg kell dolgozni azért a két liter borért, a kenyérért, meg esetleg valami fedélért, ráadásul a ház körüli munkákat csak úgy lehet (és érdemes) csinálni, ha az ember magának dolgozik, mert a nehéz fizikai munkától a pepecselésig minden megtalálható itt. De igenis dolgozzon, mondta Józsi a BMW-ből. Hát menjél, és csináld annyiért. A legtöbbje tényleg nem tudná már hasznossá tenni magát, mert vagy már rá van kötve egy sörcsapra, vagy már a következő tél úgyis elviszi.
- Nem adok nekik semmit, mert csak elisszák! - Kovács Béláné(62). Hova tegye, lakáskasszába? A legjobb dolog, amit tehet vele, ha vesz a 91-es megállójában egy "hírlapot" belőle. Ehhez képest most kellene jönnie a magányos hősnek, aki mindent máshogy csinál, de ez sajnos nem az a sztori, én meg messze nem vagyok olyan jó ember. Én is leginkább közönnyel szemlélem az eseményeket, és nagyon ritkán adok, mert unom őket. Az életerős, fiatal meg egyenesen dühít, főleg egy göndörhajú, amelyik még alattomos is. Úgyhogy nem fogok moralizálni, mert nincs hozzá jogom, csak leírok.
Ma például bérletet kellett vennem, ami által több ponton is támadási felületet hagytam magamon. A pénzfelvétel még a legkisebb gond, mert a K&H nem a téren van közvetlenül, ellenben a bérletpénztár annál inkább. Na a sorban állás rögtön felvet két problémát: nyílván van nálad pénz, és épp nem sietsz sehová, vagy nagyon hiteltelenül hangzik. A pénztár mellett volt két nő, akik a lövegtornyos flashjátékokhoz hasonló módszerrel fedték le a távozásra alkalmas teret, meg egy harmadik járőrözött. Oda is lépett hozzám a fickó, aztán közölte, hogy:
 

Aztán biztosított, hogy nem csöves, mint az a két kurva. És akkor beindult a fosáradat, hogy jegykéne, mert a bátyám a Sanyi...a kabátomat a nagyszobában...a fater meg kórházba került és meg kéne látogatni...Úgyhogy vehetnék neki két jegyet, ha már úgyis a sorban állok. Vagy egyet. Esetleg a kurva anyádat. Ezt már én, és csak magamban, neki csak szimplán nemet mondtam. Kicsit gondolkodtam hazafelé, hogy vajon arra ment-e ki a dolog, hogy megkapja az árát, ha az ember siet, vagy van valami pont egy fokkal kevésbbé tróger haverja valamelyik pénztárnál, aki kéz alatt beveszi, és eladja megint a jegyet. Mindegy is.
A múltkor viszont adtam, egyike volt a ritka alkalmaknak. Nem jöttem rá, miért, talán nagyapámra emlékeztetett. Mondta, hogy meginna egy sört, és holnap megadja.
 

Mindig eszembe jut az a Hofi kabaré, ami az induló kertévék teljességgel alkalmatlan, beszédhibás bemondóiból csinált hülyét. Meg a SSSága ssselyem sssonka. Nehéz szó, de akkor miért nem reklámozol inkább hurkát! Mennyit röhögtem rajta.
Viszont most helyzet van! Nyakunkon a legfrissebb apokalipszis: az ónos eső. A melóban szinte teljesen üres volt reggel a parkoló, de igazából ez nem is lepett meg. Aztán, ha bejönnek se csinálnak semmit, de ez már lerágott csont. Lényeg, hogy nem keletkezett méter vastag jégborda, ami halálba küldi az összes embert, aki autóba ül, szépen fel volt sózva. A járda azért egy emelkedős szakaszon megtréfált, mert a felétől elkezdtem szépen visszacsúszni az úttestre, de ezt meg ki lehetett kerülni. Az igazán váratlan dolog a parkoló autókkal kapcsolatban ért szerte a városban, mert fel volt egy csomónak hajtva az ablaktörlője. Miután logikus okát nem találtam, hiába hánytam vetettem a dolgot, egyszerűen úgy gondolom, hogy valaki elkezdte, a többi marha meg utánozta. A gyakorlati haszna ennek a lépésnek olyan lehet, mint atomtámadáskor vizes lepedőbe csavarni magad. Pedig volt ilyen is, anyáméknak csináltak gyakorlati oktatást, aztán szaladoztak az udvaron lepedőben, mint valami kibaszott Klu-Klux-Klános rendezvényen. Na látod, legalább már ez nincs, pedig Alaszkában is több a nukleáris töltet, mint a fenyőfa, meg a ruszkik is csak leselejteztek párat a Start-1-2 alatt. Mitől lett normálisabb a világ, és mi garantálja, hogy ez így is marad? Nem tudom, és lejjebb se fog kiderülni, ha csak ezért olvasnád végig. Nem tudod meg, ki a gyilkos, még most szólok. Az agyonszidott médiának pedig minden hibája ellenére biztosan sokat köszönhetünk. Vagy inkább a nyilvánosságnak, és ezen keresztül annak a közegnek, amiben a hírek terjednek. Meg a hippiknek is, sajnos. Sose láttak akkora tüntetéseket sehol addig, mint '68-ban. Nameg a viszonylagos jólétet se felejtsük ki, na nem azért, mert kolbászból van a kerítés, de mindenkinek van veszteni valója: autó, lakás, vagy csak egy számítógépasztal. Sose jöttek volna a vörösök, ha nincs a cári Oroszországban emberi ésszel felfoghatatlan egyenlőtlenség meg nyomor. A müncheni sörfesztiválon is hazazavarták volna két pofonnal a bajszos embert, ha nincs a világválság. Hohó! De most is van, vagy inkább lesz. Akkor most megint félni kell? Igen is meg nem is szerintem. Európa, de még a balkán se puskaporos hordó már, pár évvel Jugoszlávia szétesése után már kaparnak is a nagyobb egység felé. Látod, erre jó a nacionalizmus. Ugyanakkor hiába számolta fel a nyugat a hagyományos konfliktusait, ha belefulladnak a bevándorlókba, meg a milliónyi kis Törökországba, meg Algériába, amivé bizonyos kerületek változnak egy városon belül. Egy biztos, most is lesz bűnbak majd. Meg a faszságok hangosabbak és kézzelfoghatóak lesznek, de én nem hiszem, hogy az államrend borulna.
Eléggé elkanyarodtam attól, amiről írni akartam egyáltalán, de így van ez, ha az ember hagyja magában gyűlni a mondandót. Sétáltam haza a Lónyain, és az egyetemi éveimről gondolkodtam. Sokszor számot vetettem már a dolgaimmal, és soha nem jöttem rá, hogy nekem miért adtak diplomát. Amit lehetett ellógtam, és alig tanultam valamit, meg nem is túlzottan érdekelt. Ráadásul nálam százszor nagyobb trógerek is befejezik egy kis csúszással. Mindig két megoldásra olvad az ötlethalmaz a gondolatsor végére, úgymint:

A. Annyira okos vagyok, hogy fel se tűnt, milyen szorgalmas is voltam valójában;

B. Az ELTE egy szar.

Szeretek hinni az előbbiben, de a valószínűbb a B válasz. Igenám, de ha megnézed a különböző statisztikákat, akkor kiderül, hogy a fent nevezett intézmény bizony dobogós sok szempontból. Ebből viszont az következik, hogy a lista alján szereplő intézmények színvonala nem közelíthető meg keszonbetegség veszélye nélkül. (oké, az akkor van, amikor felfelé jössz nagyon mélyről, tehát megint pontatlan voltam) Régen elég sokat vitatkoztunk arról, hogy mi a diploma értéke akár közvetlenül, akár elvont értelemben, és én mindig azon az állásponton voltam, hogy emberileg ezen semmi nem múlik. Aztán a kép kicsit árnyaltabbá vált, mert rá kellett jönnünk, hogy mi tulajdonképpen nagyon szerencsések vagyunk. A társaságból szinte mindenki valamilyen értelmiségi családból származik, tehát nem voltunk egy reprezentatív minta a társadalomról, mert jó gimnáziumba járattak minket, meg könyvet adtak a kezünkbe. Akikkel ezeket a beszélgetéseket folytattam mind okos, értelmes ember, és köztünk tényleg nem számít a diploma megléte. Ugyanakkor annyi sötét figurával hozott össze az élet, és én akkor rendre kivételnek találtam őket, akiknek nem volt igénye arra, hogy tudjon, tanuljon, egyáltalán semmire. Persze szakmunkásnak sem lesz jó az ilyen, mert okádék munkát fog kiadni a kezéből, és nem az a baj, hogy nem olvas Radnótit. Szóval talán mégiscsak számít, és a kölykömet elrugdosom egy egyetemig, ha lesz. Na ezek a dolgok jártak a fejemben, és rájöttem, hogy öregszem, és bújik ki belőlem a kibaszott kispolgár. Kéne már a repülés, hogy visszatakarodjon az üregébe.
 

Voltam ma is jégkorongozni, aztán meg lelkisegély szolgálatot játszottunk, úgyhogy ma se mostam ki a benti cuccomat. Pedig holnap menni kell a tetves munkahelyemre, és nem maradhatok utcai ruhában, mert okádni fognak a szagomtól a metrón. Nem voltam bent dec. 20. óta, és nem tudtam időt keríteni arra, hogy kimossak pár rongyot. Én olyan szépen el tudom tölteni az időmet munka nélkül, és vannak olyanok, akik megnyerik a lottó ötöst, aztán két hónap múlva felakasztják magukat a spájzban a sonkák közé, mert annyira nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. Érted ezt? A Dózsa György út következik. Mindegy, pénzt utoljára általános iskolában nyertem, ügyes voltam papírgyűjtésen. Ha betalicskázom fater rádiótechnika évkönyveit, akkor még kitüntetést is kaptam volna. Meg egy akkora pofont, hogy kibontom a falat. Holnap menni kell, és engem ráz tőle a hideg. Ha csak átvitt értelemben, az ajtók a bal oldalon nyílnak, de ezek az állatok két hete nem fűtenek bent, mert arra nincs pénz már az MTA-nál, hogy a villanyt felkapcsoljuk. Jövőre majd gyertyával járunk szarni, vagy mi lesz? Bár, ahogy a dolgok állnak, jövőre már nem leszek itt. Nem rúgynak ki, nemnem. A körülmények lesznek olyanok, hogy inkább csinálok bármi mást. Felhívott a haverom is, aki a franciáknál doktorandusz, aztán mondta, hogy épp megpróbálja fél évvel hamarabb befejezni, mint lehetne aztán írja a kérvényeket. Miért nem foglalkozom én elméleti kémiával? Nyugati Pályaudvar. Kiszámolnám, hogy milyen átmeneti állapotok lehetségesek egy reakcióban, aztán az életbe nem ellenőrzi ezt kísérletileg senki, de legalább lehet fosni a cikkeket a semmiről. Most fognak majd venni nálunk, a szomszédos csoport egy flash vákuum pirolizátort. Berkanak, figyelj, egy anyagot a gépbe, és aztán gyorsan felmelegítik vagy 500 fokra, aztán megnézik, hogy mi történik vele, persze miligrammos tételben, nehogy haszna legyen. Kérem vigyázzanak, okosan szarrá sütnek mindent, és örülnek neki. Csak ki ne derüljön sose, hogy mi folyik nálunk, mert az adófizetők ránkgyújtják az egész kócerájt. Érjek haza, beverek egy felest, pedig nem szokásom csak így. Meg egyébként se, hacsak Nóra Ludas Matyi hangulatú haverja nem tölti csurig mindig a poharakat. A Ferenciek Tere következik. Attila is kiborított kicsit. Aszongya szeretik egymást, csak valami hiányzik. Mi? Mi a faszom hiányzik, ha szeretik egymást? Akkor jön ilyen szöveg, ha épp minden megvan, csak nem szerelmes valamelyik fél. Komoly fogalmi zavar van itt, az az érzésem. Kicsit éhes is lettem erre a sörre, otthon meg attól félek semmi nincs. Holnap az is kiderül, hogy mennyit buktunk be a kajajegyekből. Olyan szóbeszédek is voltak, hogy szélnek eresztik a mostani menzásokat, aminek legfőbb ideje volna, mert eléggé rossz lett a konyha. Az elején nagyon jókat ettünk, aztán egyre több akna került az étlapra és egyre kevesebb fogyasztható étel. Ami meg jó volt, az kevés volt. A legnyagyobb merénylet eddig, a Kálvin tér következik, a Katcumoto-tokány volt. Löncshús tésztával, némi uborkával és olivabogyóval. Nem is mert azóta Jani csinálni ilyet, mert valószínű megfürösztötték volna benne. Itthon kéne főzni, aztán behordani. Hárman vagyunk, egy nagy kondér chillis babot két napig is eszünk, hat naponta öszeütni valamit nem is verne nagyon hanyatt. Kálvin tér. Tetves hideg lesz kint.

Csak sikerült megadni a módját a szilveszternek ezúttal is. Nem voltam minden eseménynek részese, amiknek mégis, annak se vagyok hű krónikása. A dolog a szokásoknak megfelelően jól indult, szép lassan összegyűltünk a Szép utcában, aztán összeraktuk a megivandót. Ilyenkor ritka szerencse, ha legalább két ugyanolyan ital van az albérletben, úgyhogy garantált a rosszullét. Az első hibás döntés mégse az össze-vissza ivás volt, még csak nem is a házipálinka felvétele az elfogyasztott dolgok sorába, hanem, hogy éjfél előtt átmentünk a Rádayba. Ruhatár használhatatlan, kidobók köcsögök, a neves pillanatban meg csak levették a zenét, oszt a sörömért sorban állva buék. Maradtunk vagy háromig, aztán jöttünk haza, de itt is házibuli volt, aztán a kénytelenek voltunk még itt is meginni egy valamit. Másnap elkezdtek befutni a kárjelentések a különböző ismerősöktől, aztán volt ott kabátelhagyástól a motorossárkány szarrátöréséig minden. A jó hír, hogy legközelebb egy év múlva érzi mindenki egyszerre szükségét, hogy jelentős anyagi kárt okozzon magának.
Viszont az elsejei Quimby-koncert az egyik, ha nem a legjobb koncert volt életemben. Ide a felnőtt barátaimmal mentem, mert nekem olyanok is vannak. Lényeg, hogy ilyen örömmel még nem láttam zenélni senkit, toltak vagy három órát. Volt egy régi sztorink, még az Újpalotás időkből. Madárral mentünk, valszeg a Drönkbe, és a Móriczon megállított minket egy csöves, hogy kéne lóvé, meg merre van Pécs. Ahogy beszélgettünk vele közölte, hogy ő a Quimby dobosa. Mondtuk, hogy most nyert épp 500 forintot ezzel. Aztán két sarokkal odébb eszünkbe jutott, hogy az Líviusz, és hagytuk a dolgot. Viszont most a koncerten két dobos volt, és a másik nagyon emlékeztetett a móriczos csövesre, úgyhogy most már nem mertném kizárni, hogy annak idején tényleg kisegítettük a Quimby dobosát. Végülis úgyis letöltjük az összes zenét, ennyit igazán visszatolhatunk a rendszerbe.
Ma meg voltam az omszki-tavon korcsolyázni. Bob tanácsára, aki már ötször szakadt be, volt nálunk kéznél kulcscsomó, ha mászni kell. Trappoltunk befelé, mondhatom érdekes érzés volt látni magam alatt a parti köveket, majd a nagy semmit. Aztán épp a feketeséget néztem, amikor reccsent egyet a jég, és a lábam alatt két irányba szétfutott a repedés. Akkor megálltunk egy picit gondolkodni. Aztán nem lett bajunk, még jéghokiztunk is kicsit arréb. Már látom, hogy fakin extrém lesz ez a kétezerkilenc.

Na visszajöttem Pestre. Volt nekem egy olyan illúzióm, hogy itt majd békében leteszem a seggem a kanapéra, de hát már a megérkezés beárnyékolta a tervet, mert a doktorúr hozott kocsival, aztán még megnéztük az albérletét. Ez önmagában még nem ad aggodalomra okot, de neki mindig van valami betekerni valója a biztonság kedvéért. Bud Spencer filmre tépni egyike a világ legviccesebb dolgainak. Aztán meg már nyílván meg kellett inni pár sört a Kuplungban. Az a legjobb az egészben, hogy nagyon nagy átfedés van a két társaság között, akikkel itt és otthon elmegyek valahova. De legalább meghallgattam, hogy telik másoknál a karácsony, aztán kicsit meg is nyugodtam.
A lényeg viszont az, hogy nyakunkon a szilveszter, és a változatosság kedvéért ezt is rühellem. Valamit muszály csinálni, és görcsös igyekezetünkben mindig csak egy dolgot szoktunk elfelejteni, méghozzá jól érezni magunkat. Volt már olyan, hogy egyszerűen otthon maradtam anyámmal, aztán néztük a Sas-kabarét, és nem volt gázabb, mintha kurvasok pénzért vadidegenekkel ordítoztam volna valahol. Miért, hát elhagyod a haverjaidat? Nem úgy indul, de ha elég szesz van mindenkiben, akkor megy amerre lát, és még vigyázni se lehet a másikra. Volt olyan, hogy a barom állat az utolsó pillanatban lelépett az éjszakai buszról, ahova felraktuk, meg mindannyian felszálltunk rá. Ajtó becsuk, Egri meg néz befelé bambán. Az ilyennel mit csinálsz? Szóval kitaláltam, hogy elmegyek én is Madárékhoz, hogy a kanapén fekve lerészegedjek olyan emberekkel, akik egyáltalán nem feszélyeznek, aztán kb ennyi. Nem is értem, mi ad okot szilveszterkor a nagy vidámságra egyébként. Visszagondolni az előző évre lehet kellemes, meg tanulságos, de alapvetően eltelt egy év, és az elmúlásban ugyan semmi vicces nincsen. Viszont ennél már csak 2009 várása ad kevesebb okot a boldogságra, mert szopni fogunk, az szent.
Igen ám, de konfliktus fenyeget, mert Nóra meg menni akar bulizni. Na, majd később megszülöm a megoldást erre is.
A mai napig nem tudom megunni a Civilization 3-at, zseniális szinte minden téren. A harc során egy picit finomítanék még rajta, mert valószínűséget számol minden ütközetnél, és az sem nulla, hogy íjászok kinyírják a tankomat. Akkor kiabálni szoktam, meg csúnya szavakat mondok.

Kezdek megcsömörleni a karácsonyi szeretetáradattól, pedig próbáltam nem elmerülni benne, és még így is. Egy fél mise a rádióból reggelihez, ebédre szintén, meg valami hajléktalanszálló a TV-ben, közben az összes zs kategóriás hazai és külföldi előadó egy egy karácsonyi száma. Jézus meg elfoglalta az ATV-t. Még a kocsmában is műanyag koszorúk vannak kitéve porfogónak. Ma már úgy érzem, mintha megettem volna kiskanállal egy kiló cukrot, de asszem a nap végéig csak kihúzom valahogy. Egy jó dolog volt igazából, ami kellemes volt és nosztalgikus, az pedig a fenyőillat, ha elmegyek a fa előtt. Ha ezt megérzem, akkor mindig visszaemlékszem azokra a régi karácsonyokra, amikor már hetekkel előtte visszaszámlálás volt, és a legó repülőgépekkel kerestem az ajándékokat, mert a légierővel mégiscsak egyszerűbb az ilyesmi. Az király volt.
Node nézem a leveleimet, és válaszolok a karácsonyi üdvözletekre, amikor látom, hogy levél jött az egyik társkereső oldaltól, ahova még tavaly regisztráltam. Azt írja, hogy már 120 napja nem léptem be, ami azért is furcsa, mert úgy emlékeztem, hogy letöröltem magam. ezek szerint csak akartam, de most pótoltam a hiányosságot, lezárva ezzel egy majdnem egy éves korszakot. Igen, hogyha majd visszagondolok valamikor 2008-ra, akkor biztos emlékezni fogok ezekre az esetlen vakrandikra, amiknek azért megvolt a maguk bája. Jönnek az alfahímek, aztán mondják, hogy az meg osztán buziknal való, leveleket írkálni. Oda kell menni, érted, a csajhoz, megfogni a seggét, aztán a többi majd alakul! A szép az egészben, hogy valamilyen szinten igazuk van, de az ember honnan merítse a kezdeti önbizalamt ehhez, ha nem ugrottak rá a nők gimiben, mint gyöngytyúk a takonyra. És mindamellett, hogy végül én se találtam normális nőt a neten, azért egyrészt valószínűleg lehet, másrészt legalább elfoglaltam magam valamivel. Én vásárolni is inkább neten szeretek, mert egy bolt, az adatbázis-kezelés szempontjából rémálom. Oda van minden ömlesztve, aztán nem vagy képes csak a készlet töredékét átnézni. A neten viszont beállítod a méretet, a színt és a mintát, és kidobja azokat a pólókat, amik tetszenek. Nade mostmár van pólóm, úgyhogy mindegy is.
Ma már megtaláltak a sárkányos társadalom legőrültebb figurái, hogy ideje volna kockára fagyni a jeges északkeleti szélben. A Hármashatárhegy városra néző oldala, amit csak Óbudának hívunk, az pont alkalmas ebben a szélirányba a repülésre. A gond csak az, hogy mindkét leszállója elég szar állapotban van, úgyhogy hátra kell repülni a Virágos-nyergen keresztül a Hűvösvölgybe, és ez csak azután sikerülhet, ha az ember nyert egy kis magasságot start után, mondjuk legalább 100 métert. Úgy meg nem jó repülni, hogy vagy sikerül vagy a fáról szednek le. Mondjuk azért kis szerencsével le lehet rakni még a Szeméttelepre elől, de nincs benne sok köszönet. Az utóbbi időben már mindig hátra szálltunk. Múlt télen is fergeteges nagyot repültünk itt, csak még hó is volt, meg ugyanilyen hideg. Ez ellen már nem lehet beöltözni, 25 réteg ruhában is csak max egy óráig bírod a levegőben.

    
 A 2007. december 15-ei Óbudáról kerestem egy képet, ezen mondjuk pont nem én vagyok, de szemléletes. A start utáni első pillanatok.

Jaj, nem szabad nekem hazajönni Miskolcra. Idén még a hogyan sem volt teljesen egyértelmű az utazás napjáig, mert a vasutasokra rájött az ötperc. A Stadionoknál állítólag péntektől már ostromállapotok voltak, és a kocsi megérkezése előtt 8 perccel jelent meg az Indexen, hogy mégse merik átlépni vasutasék azt a bizonyos határt, amit a karácsonykor szopassuk az egész országot akció jelentett volna. Nomeg abba se lett volna sok köszönet, hogy 24-én reggel felpaszírozzam magam a vonatra. Az ágyból alig keltem fel, már hívtak, hogy meg kéne inni egy sört, aztán csak sodródtam az eseményekkel, amíg este tíz körül el nem oltották nálam teljesen a lámpát. Hasznos tulajdonság, hogy ilyenkor én nem szoktam összerogyni, épp ellenkezőleg, bekapcsol a robotpilóta és hazamegyek. Nem állítom, hogy ez gördülékenyen megy, de most szerencsére nem hagytam el semmit, meg nem a sofőr keltett a végállomáson. Ettől függetlenül azért dícséretet nem kaptam az egész napos ivásért. Pedig még túl sok pénzt sem vertem el. Amikor  hoztam az első kör sört, akkor kértem a résztvevők számának megfelelően hármat, majd közölte a csapos, hogy hatszáz. Kicsit gyanakodva néztem rá, hátha nem forint, de az volt. Nem is bírtuk abbahagyni a sörözést. Pontosabban egyszer mégis, mert hiányzott még pár ajándék, én meg akartam venni ruhákat, ha már a városban járok úgyis. Másnap reggel kicsit félve nyitottam ki a szatyrokat, de szerencsére ugyanolyan rossz az ízlésem részegen, mint józanul, úgyhogy tetszettek a cuccok. Ja, meg a másik! Már másodszor fordul elő, hogy hajnalban felébredek nagy piálás után, és nem tudok visszaaludni, mert baromságokon gondolkodom. Nagyon nem tetszik ennek a meditatív állapotnak a megjelenése, mert egész 24-én mosott szar voltam. Alig vártam, hogy nagyit kitoljuk az ajtón már borultam is fel. Ettől eltekintve nem volt gáz a szenteste, megkaptam a zoknikat is, amit kértem. Sose voltam ennél boldogabb. Azért az ünnepek átvészelésében a sörön kívül van még egy nagy segítségem: megkaptam Nórától A Szilmarilok-at. Nagyon okos és olvasmányos Tolkiennek ez a műmitológiája, alig bírom letenni.
Amikor belekezdtem a blogolásba, akkor úgy voltam vele, hogy nem mondom meg senkinek, és akkor teljesen szabadon írhatok, ami csak tetszik. Aztán rájöttem, hogy ez nem teljesen van így, mert a vegyész meg sárkányos témák miatt hamar rájön egy ismerősöm, hogy kivel van dolga, ha véletlenül belebotlik, aztán meg jön a sértődés. Nomeg Nóra már úgyis kiszedte belőlem, úgyhogy neki már megmutattam. Szóval arra gondoltam, hogy nem fogom reklámozni, de, ha valaki rákérdez, akkor megmondom neki. Mi az esélye ugyanis, hogy engem, aki sose csináltam, meg mindig leszóltam valaki megkérdezzen, hogy hé, van blogod? Nyílván nem zéró, mert a karácsonyi vacsira menet Madár pont ezt tette, már nem emlékszem a szövegkörnyezetre. Lényeg, hogy nemet mondtam neki, de ez szembe megy az előre kialakított koncepcióval, úgyhogy meg kéne neki mondani. Na majd a két ünnep közt, úgyis találkozunk.

Jövök haza éjfélkor a Rádai utcában, és kiugrik elém egy vadászgörény. Értem én, hogy szét van rombolva a Kálvin, meg vissza a természethez, de talán a medvéket nem kéne megvárni. Node nem is ez a lényeg, hanem, hogy voltam a Darshanban vacsorázni. Ez egy tradíció a csapatban, bár én még eddig nem voltam. Azért kb 25 ember mindig szokott lenni, egész kis miskolci diaszpóra vagyunk itt fent. Vannak már házaspárok is a társaságban, aztán ők feltétlenül úgy gondolják, hogy úgy kéne már lassan viselkedni, mint az anyuék. Én nem mennék azért ennyire elébe a dolgoknak, kissé fárasztott is az egész banzáj. Az sem segített, hogy tegnap szétvertem magam Tankcsapda koncerten. Ma toleráns hangulatban vagyok, úgyhogy nem fogom szapulni a kari vacsit, van aki igényli az adventi koszorút is. Szükségem is van az utóbbi időben minden türelmemre, mert az egyik legjobb barátom épp készül elkefélni az életét, és ráadásul végig is kell hallgatnom, hogy az miért lesz jó, ha jövőre eljegyzi a barátnőjét. Ő az első komoly lány az életében, ha az alkoholgőzös reszeléseket nem számítjuk ide. Végülis könnyen lehet, hogy jól ki fognak jönni, és csinálnak 32 gyereket minden probléma nélkül. Meg az is lehet, hogy mégse passzolnak, de összehasonlítási alap nélkül honnan tudhatná. Vagy az én személyes tapasztalatiamnak a hiánya mondatja velem? (vagy egyszerű méréstechnikai problémának tartom, hogy nem végzett több párhuzamos mérést a következtetések levonás előtt?) Oké, ez még lehet is, talán bele lehet trafálni elsőre, sőt még érezheti is helyesen. Asszem inkább az zavar, hogy átalakul az életvitele. Az iránnyal nem is lenne baj, nem kell szárazra inni a kocsmát minden adandó alkalommal, csak szerintem siet. Nem akarom, hogy valami gyökér megfelelési kényszer miatt öregedjen az adventi koszorúsokhoz.

Ma délelőtt a mérlegnél álltam, mert éppen egy reakciót akartam elindítani, amikor valahogy kicsúszott a kezemből a vegyszeres üveg. Szerencsére nem tört el, és nem ömlött szét mind az 1 liter furfural, de kapott bőven a padló, a szekrények és én. Átöltöztem és feltakarítottam, de nem tudtam egész nap megszabadulni a szagától, pedig minden négyzetcentimétert újra és újra áttöröltem. A csoporthoz tartozó két labor közül egyet ki is pipáltam ilyenformán. További következménye az apró figyelmetlenségemnek, hogy nem tudtam haladni a munkámmal, mivel apró vegyszercseppekre vadásztam egész nap. Mivel normális váltásruhám nem volt, össze kellett vadásznom mindenkitől. Így került hozzám az egyik kollegám legmenőbb harcművészes pólója. Ebédelni már Van Damme-mal a mellkasomon mentem. Nem sok örömöt találtam az evésben sem, mert a rohadtkukoricaszár-illat minden falatnál az orromba tódult valahonnan a bőröm alól, vagy a hajamból. Miután ettem, és valahogy megakadályoztam, hogy okádjak, feltettem a reakciót, amit reggel akartam, majd végre kimoshattam a reggel ledobált ruhákat. Aztán eszünkbe jutott, hogy el kéne olvasni a furfural biztonsági adatlapját, hogy jól felhízlaljuk a hipochondriánkat. Kiderült, hogy nem volt annyira jó ötlet földhöz vágni. Vagy képzeltem, vagy tényleg, de lekezdtem rosszabbul lenni, de szerencsére enyhe émelygésnél és az ágyam iránti szűnni nem akaró vágynál több nem nem tört rám. Még az is megfordult a fejemben, hogy lemegyek az orvoshoz, de aztán eszembe jutott, hogy amikor Gyuri leöntötte magát valami szarral, akkor azt tanácsolta neki, hogy sétálgasson az intézet körül, úgyhogy inkább nem pazaroltam az időmet ezzel. Most már jobban vagyok, ettem, ittam, megnéztem két rész Heroes-t, és készen állok a tanulságok levonására. Balesetek mindig történnek, de nagyban megkönnyíthetjük a saját dolgunkat, ha mindig odafigyelünk pár apróságra:

1. Ne dolgozzunk.

2. Ha mégis muszáj, akkor kerüljük el a mérgező anyagokat, főleg a literes kiszerelést.

3. Lehetőleg egy kiadós ebéd után fogjunk olyasmihez, ami üvegdobálással végződhet.

4. Semmiképp se mutatkozzunk Van Damme-os pólóban nyílvánosan.

5. Rögtön mossuk ki a koszos cuccokat, hogy másnap már ne kelljen felvenni a Van Damme-osat.

6. Ne is nézzünk meg semmilyen filmet Van Damme-tól.

7. Tényleg ne.

Most pedig fogok még egy próbálkozással élni, hogy sok forró víz és hihetetlen mennyiségű tisztítószer segítségével lemossam magamról ezt a már elég halványan, de mégis konstans módon jelen lévő szagot.
 

A bejegyzés legelején le kell szögeznem, hogy szeretem a munkámat, mert a következő sorokból nem ez fog kiderülni. Általában az emberek elkerülik a vegyszerszagú helyeket, meg a mérgező, gyulékony, kiszámíthatatlan anyagokat, de nekem nem ez a problémám. Sőt akkor van baj, ha mást is kell csinálnom, mint AZ ANYAG lelki világával törődni. Nem viselek szemellenzőt, nem a munkám a hobbim, de megpróbálom produktívan eltölteni az időmet bent. A tapasztalatok azt mutatják sajnos, hogy a munkatársak jelentős része ebédelni jár ide, és ez a hajlam az életkorral nő. Értem én, hogy nem akarják 50 évesen megváltani a világot, de ne akadályozzák lépten-nyomon az én munkámat. Miért kell nekem napokon át vadászni valakire, akinek az lenne a dolga, hogy rendelkezésre álljon, és miért kell nekem balfasz előadásokon részt vennem? Ezek a kedves emberek, jobb dolguk nem lévén, egymásnak szerveznek kis házi konferenciákat, ahol megünneplik, hogy valaki már 98 éve itt dolgozik (de minek). Ez úgy zajlik, hogy egy doktoranduszt, vagy fiatal kutatót addig macerálnak, amíg előadást nem tart, aztán halálozási sorrendben megtöltik az előadót. Előröl az ötödik sorban jelenik meg a haj, apró pamacsokban, hatodik, hetedik környékén már eredeti fogak is vannak néhol, de ébren maradni senki nem bír. Amikor véget ért a szeánsz, akkor felébrednek az öregek és feltesznek oda nem illő kérdéseket (mert aludtak), hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy szellemileg még mindig ép az illető (de van).
Szerencsére a legtöbbször ki tudom húzni magam ezek alól a kötelezettségek alól, és foglalkozhatom kémiával, amiért végülis ott vagyok.

Vagy csak délután. Télen nincs is különbség. Régen az volt a baj, hogy másnap suli, most az, hogy másnap meló, a problémáimat nem növöm ki, csak kicsit igazodnak az életkoromhoz. Nem vagyok teljesen őszinte, az ekcémámat minden jel szerint sikerült az általános iskolában hagynom. Emlékszem, hogy az utolsó jó dolog a Walt Disney rajzfilmösszeállítás volt vasárnap, de már az is a másnapi kötelezettségek árnyékában telt el. Nem beszélve arról, hogy sokszor házifeladatot is hagytam ilyenkorra. Jó nehézzé tudtam tenni egy pár iskolai feladatot saját magam számára. Egyszer egy teljesen szimpla fogalmazást írógépen csináltam meg, mert valahogy kedvem volt gépelni. Amellett, hogy elképesztően lassan haladtam, sikerült eltávolítani a bőrt szinte mindegyik ujjamról. Aztán át kellett másolnom füzetbe az egészet, mert ez csak a piszkozat volt. Most már nem kell házi feladatot csinálnom, de azért még képes vagyok szivatni magam. A legalapvetőbb probléma egy ember életében, akinek az anyukája nem vett lakást Pesten, hogy hol lakjon. Amikor ide kerültem, akkor felvettek egy családias kis kollégiumba, de nem mondhatnám, hogy oda tartoztam volna. Úgy emlékszem 4,5-ös átlagot kellett volna tartani hozzá, de végül nem került sor a megmérettetésemre, és október vége felé már ki is rugattam magam innen. Eléggé elszaladt velem a szekér, és folyamatosan ittunk, aztán egy esős hajnalban kineveztük a szomszédos középület falát ideiglenes illemhelynek. a helyi biztonsági erők persze utánunk jöttek, és nem is volt tól nehéz dolguk ránk akadni, mert a konyhában tartózkodó húsz ember közül csak ketten voltunk nyakig sárosak. Pedig mondtuk, hogy nemmmivótunk. Aztán laktam "normál" kollégiumban is, ahol jópár furcsa figurával hozott össze a sors, köztük a legholdkórosabb emberrel a világon. Ő Kálmán. Kálmán stoppal utazik, ha teheti, a Krím-félszigeten szilveszterezik, csincsillát tart a szekrényében és bukósiskaban vág fát a törzsre erősített létrán állva. Viharban. Nem utolsó sorban sárkányrepül is, én is miatta vagy általa kezdtem el csinálni. Aztán felbomlott az a szoba, ahol elviselhető emberekkel laktam együtt, és kiköltöztem albérletbe. Újpalota remek volt, de három év pont elég volt belőle. mivel jó messze van mindentől, kialakult egy kis helyi városközpont, úgyhogy mindent lehetett ott csinálni. A viszonylag kultúrált szórakozást leszámítva, bár ez viszonyítás kérdése. Nekem nem jött be a mulatós diszkó, meg a seggrázás Dolly Rollra a falunapon városnapon. Szóval mi bejártunk a belvárosba inni, aminek az volt a következménye, hogy haza is kellett onnan előbb-utóbb jönni, méghozzá nem józanul. Jópár évvel ezelőtt még 173É-vel lehetett a Keletiből, tehát legalább egy átszállással megközelíteni a 15. kert. Ez takony részegen megoldhatatlan feladat volt. Ellenben jött a 973-as era, és vele a látszólagos könnyebbség, de mit sem ért a közvetlen busz, ha elfelejtettél leszállni róla, és csak Tétényben dobott le a sofőr. Megint szétköltöztem az aktuális lakótársaimmal, most se azért, mert meguntuk egymást, csak így jött ki a lépés. Belváros, Hegyalja út. Ide legalább haza is tudtam gyalogolni, ha kellett. A bug itt az volt, hogy az egyik srácnak volt egy kutyája. A barátnőjével vették, hogy a halódó kapcsolatukkal kezdjenek valamit, mondjuk közös felelősségvállalást, és így adtak még majd' fél évet maguknak. Végülis jobb, mintha gyereket csináltak volna. Summa summarum a lány ment, és az elkényeztetett kutya maradt. A térdemet verné annak a listának a vége, amire felírnám az általa megzabált, vagy tönkretett cuccokat. Aztán a srác talált magának egy másik lányt, akinek szintén volt kutyája. Na itt volt elég, rövid úton elhúztam onnan is. Most már egyébként egész közel vagyunk a végéhez, idén nyáron már az Árpád hídnál laktam. Úgy volt, hogy egyedül, de a gyakorlatban szinte végig csövezett ott valaki. A főbérlőm egy régi osztálytársam volt, aki sajnos nem volt normális, úgyhogy innen is hamar mehetnékem támadt. Nem segített megkedvelnem a helyet, amikor egyszer nyitva felejtettem az ajtót (tehát csak kulcsra nem zártam) és lenyúlták a tárcámat a konyhaasztalról. Rá egy hónapra meg le is ütöttek a környéken. Az az egy szerencsém volt, hogy nem nyúlták le az irataimat, és így nem került rengeteg utána járásomba, hogy mehessek 3 nap múlva Olaszországba. Szóval szinte menekültem innen is, most egy kollegámnál töltök el pár hónapot a végleges helyemig, de attól félek lesz még jajdebeszoptamaköltözést poszt.
A csirkepaprikás jó lett, bár egy picit elsóztam.

Már a nyáron el akartam menni. de errefelé elég sok idő el szokott telni az ötlet és a megvalósítás között. Van még pár aktuálisan futó ötletem, ami még mindíg nem lépett gyakorlati fázisba. A legfontosabb talán a szemüvegem pótlása, amit nagyjából három éve összetörtem, és majd holnap megcsináltatom.
Szóval Bodies. Igazából kitűzhetünk mindenféle magasztos célokat, amikor preparált hullákat mutogatunk, de a látogatók nagy része nem tanulni, hanem borzongani megy be. Mint régen a vásári mutatványosoknál a torzszülöttes sátor. Persze sokkal színvonlalasabb, de az információk, amiket a kiállítás során olvashatsz az körülbelül a gimis biológia könyvekből van copypaste-elve. Meg ezúttal sem sikerült elkerülni a hatásvadász kátrányos tüdő preparátumot sem. Én nem dohányzom, nem is fogok, de nem hiszem, hogy a hullakiállítás népnevelő szándékú elgondolása után leraknám, ha mégis. Ja, és a reprodukciós rész. Nem szeretek betegségekről beszélgetni emberekkel, meg arról sem, hogy hogy tört szilánkosra mindkét karja valakinek, mert elkezd sajogni a szóban forgó testrészem. Ezért érthető, ha kicsit összegörnyedtem, amikor megláttam a rendkívül kis darabokra szétcincált hímvesszőt. Nem voltam ezzel egyedül. Eltekintve a fentiektől egyébként nagyon érdekes volt a kiállítás, és most bánom igazán, hogy a gimiben nem mentem el boncolásra az orvostanhallgató-jelöltekkel. Akkor is kíváncsi voltam már, és még csak be se ijedtem, a hibát ott követtem el, hogy elmondam valamiért anyámnak. Teljesen természetesnek tűnt számomra, hogy ilyen korú emberek meg akarnak nézni valami hasonlót, de tévedtem, legalábbis szerinte. Általában már akkor se hallgattam rá, de valami olyan patáliát csapott, hogy (és asszem ott utoljára) az történt, amit ő akart. Egyébként más kérdésekben rendkívül empatikus volt, meg még most is az. Sokkal jobban megérti a két gyerekét, mint a férje. Ezt sose tudtam hova tenni, mert neki gyakorlatilag nem volt kamaszkora, meg nem volt részeg, meg nem csinált szinte semmi meggondolatlant, egyszóval nem tapasztalta meg azokat a dolgokat, amikbe én belekevertem magam. Ellenben apám csúnyán benne volt a beat korszakban. Bevágta magát a keleti blokk legmenőbb kocsijába, a skoda 100-asba, és hajrá. Már amikor elindult, vagy nem gyulladt ki vele. Aztán valahogy megállapodott, talán túlságosan is. Nem is szeretek erről gondolkodni, mert sehogy se akar logikus egésszé összeállni. Csinálni kéne egy paprikás csirkét.

Azt hittem, hogy könnyebb lesz. A hibát ott követtem el, hogy belefogtam a sablonok módosításába. Elment pár óram azzal, hogy a jó öreg trial and error módszerrel rájöttem, hogy nagyjából ki kivel van a CSS-ben. Egy informatikus sírógörcsöt kapott volna, ha ezt látja. Általában is el szoktam kerülni a konvencionális megoldásokat és dolgok rendeltetésszerű használatát, de ez családi hagyomány. Nagyapám még a gondolatát is elutasította a különböző barkácsgépekbe épített biztonsági mechanizmusoknak, úgyhogy a saját eszközeiből kihagyta, a gyáriakból pedig kiszerelte. Az én kedvencem a "változatok rotációs kapára" című iparművészeti sorozata volt, melynek legékesebb darabja kaszálógépnek épült. Ez a szörny valójában acélpengéket volt képes kilőni, amikor hatezres fordulatszámnál eltépte a rögzítő csavarokat. Mezőgazdasági alkalmazására nem került sor. Apám a finomabb dolgok iránt lelkesedik, ő áramköröket szeret építeni. Természetesen a spájzot választotta a főhadiszállásának, és rövid idő alatt kiszorította a lisztet meg a répát az 1972-es rádiótechnika évkönyv és a tranzisztorok. Innentől kezdve teljesen furcsa lett volna, ha mondjuk jogásznak megyek. Ez olyan, mint a traktor tövében Sartre drámákat olvasni: semmi nem tiltja, csak ritkán történik meg. Félreértés ne essék, nem hiszek az előre elrendeltségben, rengeteg választásunk van. Látszólagos ellentmondás, hogy a történelem sokszor megismétli önmagát, a gyerek meg az apja hibáit, de ez nem a szabad akarat hiányát jelenti. Amikor megszületünk, akkor nem elkezdjük, hanem folytatjuk és továbbvisszük az életet.
Szerintem.