Már a nyáron el akartam menni. de errefelé elég sok idő el szokott telni az ötlet és a megvalósítás között. Van még pár aktuálisan futó ötletem, ami még mindíg nem lépett gyakorlati fázisba. A legfontosabb talán a szemüvegem pótlása, amit nagyjából három éve összetörtem, és majd holnap megcsináltatom.
Szóval Bodies. Igazából kitűzhetünk mindenféle magasztos célokat, amikor preparált hullákat mutogatunk, de a látogatók nagy része nem tanulni, hanem borzongani megy be. Mint régen a vásári mutatványosoknál a torzszülöttes sátor. Persze sokkal színvonlalasabb, de az információk, amiket a kiállítás során olvashatsz az körülbelül a gimis biológia könyvekből van copypaste-elve. Meg ezúttal sem sikerült elkerülni a hatásvadász kátrányos tüdő preparátumot sem. Én nem dohányzom, nem is fogok, de nem hiszem, hogy a hullakiállítás népnevelő szándékú elgondolása után leraknám, ha mégis. Ja, és a reprodukciós rész. Nem szeretek betegségekről beszélgetni emberekkel, meg arról sem, hogy hogy tört szilánkosra mindkét karja valakinek, mert elkezd sajogni a szóban forgó testrészem. Ezért érthető, ha kicsit összegörnyedtem, amikor megláttam a rendkívül kis darabokra szétcincált hímvesszőt. Nem voltam ezzel egyedül. Eltekintve a fentiektől egyébként nagyon érdekes volt a kiállítás, és most bánom igazán, hogy a gimiben nem mentem el boncolásra az orvostanhallgató-jelöltekkel. Akkor is kíváncsi voltam már, és még csak be se ijedtem, a hibát ott követtem el, hogy elmondam valamiért anyámnak. Teljesen természetesnek tűnt számomra, hogy ilyen korú emberek meg akarnak nézni valami hasonlót, de tévedtem, legalábbis szerinte. Általában már akkor se hallgattam rá, de valami olyan patáliát csapott, hogy (és asszem ott utoljára) az történt, amit ő akart. Egyébként más kérdésekben rendkívül empatikus volt, meg még most is az. Sokkal jobban megérti a két gyerekét, mint a férje. Ezt sose tudtam hova tenni, mert neki gyakorlatilag nem volt kamaszkora, meg nem volt részeg, meg nem csinált szinte semmi meggondolatlant, egyszóval nem tapasztalta meg azokat a dolgokat, amikbe én belekevertem magam. Ellenben apám csúnyán benne volt a beat korszakban. Bevágta magát a keleti blokk legmenőbb kocsijába, a skoda 100-asba, és hajrá. Már amikor elindult, vagy nem gyulladt ki vele. Aztán valahogy megállapodott, talán túlságosan is. Nem is szeretek erről gondolkodni, mert sehogy se akar logikus egésszé összeállni. Csinálni kéne egy paprikás csirkét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.