Csak sikerült megadni a módját a szilveszternek ezúttal is. Nem voltam minden eseménynek részese, amiknek mégis, annak se vagyok hű krónikása. A dolog a szokásoknak megfelelően jól indult, szép lassan összegyűltünk a Szép utcában, aztán összeraktuk a megivandót. Ilyenkor ritka szerencse, ha legalább két ugyanolyan ital van az albérletben, úgyhogy garantált a rosszullét. Az első hibás döntés mégse az össze-vissza ivás volt, még csak nem is a házipálinka felvétele az elfogyasztott dolgok sorába, hanem, hogy éjfél előtt átmentünk a Rádayba. Ruhatár használhatatlan, kidobók köcsögök, a neves pillanatban meg csak levették a zenét, oszt a sörömért sorban állva buék. Maradtunk vagy háromig, aztán jöttünk haza, de itt is házibuli volt, aztán a kénytelenek voltunk még itt is meginni egy valamit. Másnap elkezdtek befutni a kárjelentések a különböző ismerősöktől, aztán volt ott kabátelhagyástól a motorossárkány szarrátöréséig minden. A jó hír, hogy legközelebb egy év múlva érzi mindenki egyszerre szükségét, hogy jelentős anyagi kárt okozzon magának.
Viszont az elsejei Quimby-koncert az egyik, ha nem a legjobb koncert volt életemben. Ide a felnőtt barátaimmal mentem, mert nekem olyanok is vannak. Lényeg, hogy ilyen örömmel még nem láttam zenélni senkit, toltak vagy három órát. Volt egy régi sztorink, még az Újpalotás időkből. Madárral mentünk, valszeg a Drönkbe, és a Móriczon megállított minket egy csöves, hogy kéne lóvé, meg merre van Pécs. Ahogy beszélgettünk vele közölte, hogy ő a Quimby dobosa. Mondtuk, hogy most nyert épp 500 forintot ezzel. Aztán két sarokkal odébb eszünkbe jutott, hogy az Líviusz, és hagytuk a dolgot. Viszont most a koncerten két dobos volt, és a másik nagyon emlékeztetett a móriczos csövesre, úgyhogy most már nem mertném kizárni, hogy annak idején tényleg kisegítettük a Quimby dobosát. Végülis úgyis letöltjük az összes zenét, ennyit igazán visszatolhatunk a rendszerbe.
Ma meg voltam az omszki-tavon korcsolyázni. Bob tanácsára, aki már ötször szakadt be, volt nálunk kéznél kulcscsomó, ha mászni kell. Trappoltunk befelé, mondhatom érdekes érzés volt látni magam alatt a parti köveket, majd a nagy semmit. Aztán épp a feketeséget néztem, amikor reccsent egyet a jég, és a lábam alatt két irányba szétfutott a repedés. Akkor megálltunk egy picit gondolkodni. Aztán nem lett bajunk, még jéghokiztunk is kicsit arréb. Már látom, hogy fakin extrém lesz ez a kétezerkilenc.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.