A bejegyzés legelején le kell szögeznem, hogy szeretem a munkámat, mert a következő sorokból nem ez fog kiderülni. Általában az emberek elkerülik a vegyszerszagú helyeket, meg a mérgező, gyulékony, kiszámíthatatlan anyagokat, de nekem nem ez a problémám. Sőt akkor van baj, ha mást is kell csinálnom, mint AZ ANYAG lelki világával törődni. Nem viselek szemellenzőt, nem a munkám a hobbim, de megpróbálom produktívan eltölteni az időmet bent. A tapasztalatok azt mutatják sajnos, hogy a munkatársak jelentős része ebédelni jár ide, és ez a hajlam az életkorral nő. Értem én, hogy nem akarják 50 évesen megváltani a világot, de ne akadályozzák lépten-nyomon az én munkámat. Miért kell nekem napokon át vadászni valakire, akinek az lenne a dolga, hogy rendelkezésre álljon, és miért kell nekem balfasz előadásokon részt vennem? Ezek a kedves emberek, jobb dolguk nem lévén, egymásnak szerveznek kis házi konferenciákat, ahol megünneplik, hogy valaki már 98 éve itt dolgozik (de minek). Ez úgy zajlik, hogy egy doktoranduszt, vagy fiatal kutatót addig macerálnak, amíg előadást nem tart, aztán halálozási sorrendben megtöltik az előadót. Előröl az ötödik sorban jelenik meg a haj, apró pamacsokban, hatodik, hetedik környékén már eredeti fogak is vannak néhol, de ébren maradni senki nem bír. Amikor véget ért a szeánsz, akkor felébrednek az öregek és feltesznek oda nem illő kérdéseket (mert aludtak), hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy szellemileg még mindig ép az illető (de van).
Szerencsére a legtöbbször ki tudom húzni magam ezek alól a kötelezettségek alól, és foglalkozhatom kémiával, amiért végülis ott vagyok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.